Szombaton a Coachok és Trénerek 1. Tiszántúli találkozóján vettem részt Debrecenben, ahol nagyon érdekes felismerésre jutottam.

Egy workshopon voltam, ahol a bemutatkozó körben említettem, hogy pszichológus és coach vagyok egyszerre, és a munkámra is ez a mix jellemző. A workshop vezetője szintén pszichológus végzettségű volt, de csak coachként dolgozik, szigorúan szétválasztja a kettőt, sőt, a pszichológiát már nem is használja, mert “gyakran megijednek tőle”.

Mindenki úgy dolgozik, ahogy szeretne, de ennek hatására én azért elgondolkoztam, hogy mennyivel lenne másabb a munkám, ha kihagynám a pszichológiát (szigorúan az én megközelítésemben):

• Számomra elveszne a lényeg, maga az ember, és elvesznék én is. Nem tudok nem pszichológusszemmel nézni egy engem felkereső személyre, imádok mindent, ami ember, ami viselkedés, ami érzés, ami tudatos és ami tudattalan.
• Ha olyan céllal megyek egy szakemberhez, ami nemhogy jót, de kifejezetten rosszat tesz nekem, elvárom, hogy figyelmeztessen. Önismeretre járó nagytudású cégvezető ügyfelem minden alkalommal megkérdezi, hogy választottam-e már neki vezetőképző akadémiát, én pedig minden alkalommal elmondom neki, hogy nem, és nem is fogok, hiszen így is túlhajtja magát, az ezen felüli vállalásait pedig egyenesen nem támogatom. Mindig megérti.
• Tényleg vannak, akik megijednek, ha meghallják, hogy pszichológus. Nekik valóban nincs még dolguk a pszichológusnál. Fejlődni nem lehet felelősségvállalás nélkül, és aki puszta hiedelmekre hagyatkozik, az még nincs kész az önmagával való szembenézésre.
• Az élet gyönyörűen sokszínű, kizárni ebből egy olyan tudományt, mint a pszichológia, óriási veszteség lenne. Valljuk be, bármilyen területen is dolgozunk, a pszichológia és önmagunk ismerete csak a hasznunkra válhat.
• Viszont tény, hogy a coaching dinamikussága és lendülete rendkívülien jól kiegészíti a pszichológia megfontoltságát és néha lassúságát, például ezért is használom.